Szekhmet Hanubár a szegedi szerepjátékkampányban résztvevő karakterem, mellyel idestova lassan két éve játszom, kisebb-nagyobb megszakításokkal. A kampány Mesélőnk, Csukonyi Zoli saját, ókori egyiptomi jellegű és társadalmú, mágiaszegény világán játszódik, és naná, hogy szegény Szekhmet arkán mágiahasználó, így minden egyes új varázslatáért véres-verejtékes munkával küzd meg. A parti egyébként érdekes kísérlet eredménye, ugyanis a partitagok különböző társadalmi kasztokba tartoznak: egy arkán mágiát és egy isteni mágiát alkalmazó pap, egy fekete és egy ork rabszolga, valamint egy szabados alkotja az elit kommandót, akik a főnixi vámpír főpapok kénye-kedve szerint szaladgálnak különféle küldetéseket teljesíteni... na jó, a plot ennél lényegesen bonyolultabb, na de azért mégiscsak D&D-ről van szó...
Szekhmet Hanubár Főnixben született, 29 áradással ezelőtt, a Barbárok Behódolásának ünnepén, egy csodálatosan tiszta éjszakán. Jó jel, mondogatták az öregek, erős akaratú, tisztánlátó férfi lesz belőle, aki Fáraójának bölcs uralma alatt Amon tanításainak belátására bírja majd a barbár idegeneket, és megszerzi tőlük a tudást, melyet önzőn és féltékenyen rejtegetnek. Lehet, hogy ez Amon ujja volt, hiszen későbben az ifjú Hanubár életének folyását erősen meghatározta a messzi földről érkezett barbárok iránti kíváncsisága, s tudásszomja, mely mindent magába ivott, ami Főnix határain túlról érkezett.
Apja, Szekhmet Hunefer, a Kereskedők Kasztjába tartozott, legfőképpen pedig rabszolgák adás-vételét intézte, így hát nem adhat álmélkodásra okot, ha a gyermek Hanubár első játékszere a hosszú vízilóbőr ostor volt, melynek használatát későbben figyelemre méltó módon kitanulta. Gyorsan röpültek az évek az atyai házban, ám nyolc esztendő elteltével a Fáraó papjai eljöttek, s magukkal vitték a fiút a Templomnegyed homokkő falai mögé, hogy tovább táplálhassák a lángot, melyet Amon rejtett a gyermek kebelébe születésekor. E láng választotta ki Hanubárt, hogy immáron a Papok Kasztjának tagjaként a hatalmas és bölcs Fáraó és papjai útmutatását követve majdan felvirágoztathassa Főnix városállamát az Amontól kapott hatalmat fegyverként forgatva.
Kenefer, aki feladatul kapta az ifjú elméjének pallérozását, először megtanított neki mindent, amit a világ rendjéről tudni kell, a Fáraó és Főnix születését és történetét, a Kasztok szükségszerű létrejöttét, és a Papok Kasztjának felépítését és feladatát, majd elérkezett az idő, hogy fellebbenjenek a fátylak a mágia titkairól is. Az öreg kíméletlen tanító volt, aki úgy vélte, a test fájdalma megedzi a lelket, és a hegek örök emlékeztetői a hibáknak, melyeket így nem fognak többé elkövetni. Fájdalmas leckék voltak ezek, melyeket csak az enyhített, hogy Kenefer másik két tanítványa, a karcsú Szebtitisz, és a hirtelen haragú Ramesszu megosztotta vele szenvedéseit. Szebtitisz, lévén a kevés számú női pap közé tartozott, mindig magáénak tudhatta ellenkező nemű társai osztatlan figyelmét, és ezt maradéktalanul ki is használta, ösztönös tehetségét és szépségét láthatatlan, ám acélos hálóvá kovácsolva. Sokan megégtek a lángjánál, s ez vezetett Ramesszu és Hanubár egymás ellen fordulásához is: elveszítve józan mérlegelőképességüket, a mágia hatalmát használva akarták eldönteni kinek az akarata és vágya az erősebb. Az összecsapásból Hanubár került ki győztesen: Ramesszu bal arca borzalmasan összeégett, s a roncsolt húsból vakon meredt ki tejfehér bal szeme. A büntetés kegyetlen volt, a győztes fél közel egy holdhónapig szenvedett Kenefer egyre újabb és ördögibb testi és lelki kínzásaitól, Ramesszu számára pedig más tanítót jelöltek ki, hogy folytathassa tanulmányait. Szebtitisz felelősségre vonása fel sem merült, eddigre a vén Kenefer teljesen a gyönyörű papnő hatalmába került. Az öreg tanító egyre több és több időt töltött a lány tanításával, míg Hanubárnak, aki miatt mestere tekintélye is megtépázódott, csak a tudás morzsái jutottak.
A tanulás évei végetértek, az ifjút az Eretnekek Ostorának tagjává avatták, és ő lett azok egyike, akik a rabszolgák vásárlását, betanításukat, és elhelyezésüket felügyelte. Ez kiváló lehetőséget adott arra, hogy a ritkán Főnixben rabszolgákat eladni kívánó barbár karavánok tagjaival elbeszélgethessen, könyveket, tekercseket szerezhessen, melyek az idegenek „kultúrájának” megértéséhez elengedhetetlenül szükségesnek talált. Ekkor kerültem én is gazdám szolgálatába, Zemti, az értéktelen rabszolga, akit Hanubár legjobb barátja, a sánta Nebhotep, Főnix könyvtárának legöregebb hivatalnoka, akivel osztották az írott szó szeretetét, ajándékul adott. Így tehettem hát szert az írás-olvasás tudományára, mert Nebhotep nem tűrte maga mellett az ostoba és műveletlen rabszolgákat.
Új gazdám gondosan és jólelkűen bánik velem, szerinte a jól tartott rabszolga meghálálja a gondoskodást, és hűségesebb, mint az, akit a korbács fogával okítanak. Bizonyára igaza van, a rabszolgának az a dolga, hogy gazdája kegyét keresse, nem is hiszem, hogy lenne valaki, aki ezt másképp gondolná.
Szekhmet Hanubár magas, inas, megnyerő kiállású személy, feje szertartásosan kopaszra van borotválva, azonban ha nem is lenne, rövid időn belül elveszítené fekete haját, hiszen, habár még fiatal, rohamosan kopaszodni kezdett. Előreugró kampós orra határozott személyiséget sugall, szeme szürke, bőre olajbarna, akárcsak az Örökfolyó gyermekei legtöbbjének. Következő áradásra betölti harmadik évtizedét, egészsége pedig szerencsére jól szolgálja.
Rendszerint fehér vászon papi köntösét viseli, övén ott függ elmaradhatatlan vízilóbőr ostora karikába tekerve, balján pedig egy hosszú, hajlított pengéjű bronztőr van övébe tűzve. Gyakran a kíséretében található egy jókora, meglepően okos keselyű, Szetep, aki ideje nagyrészét házunk lapos tetején tölti.
De folytatnám is történetem, hiszen nem a külső a fontos, hanem a belső, s a körülmények, melyek azt formálják:
Hanubár gyakran adta át magát az olvasás és a verselés élvezetének, azonban boldogságát beárnyékolta, hogy mestere, Kenefer, oly szűkmarkúan bánt a mágikus tudással, hiába volt olyan ifjonti elméje, akár a kiszáradt tengeri szivacs, mely lankadatlan nyeli el a reá öntött vizet. Ekkor kereste fel őt egy rabszolga, s vezette el ahhoz, aki megnyitotta előtte a Tudás kapuit. Ez a rejtélyes személy magas pozíciót tölthet be valamelyik befolyásos Bizottságban, és minden bizonnyal elképzelhetetlen mágikus hatalommal bír, hiszen Hanubár ígéretet és bizonyítékot kapott, hogy képzése folytatódhat, és olyan Igéket ismerhet meg, melyekre sohasem tehetne szert Kenefer alatt folytatott gyűlöletes tanulmányai alatt.
De jaj, hiába a hűs kristályvíz az elmének, ha a szív sebe be nem záródhat! Hanubár sóvárgása Szebtitisz után nem csökkent az évek múlásával, sőt, inkább csak fokozódott, elmondhatatlan kínokat okozva neki ezzel. Az ambíciózus és ravasz szépség egyre feljebb és feljebb küzdötte magát a papi ranglétrán, és mostanra már a Törvény Forrásának egyikévé vált. Hanubár a munkába temetkezéssel próbált elfeledkezni a vágyódásáról, azonban ez csak pletykákat szült: azt rebesgették, hogy jobban vonzódik a férfiakhoz, mint a nőkhöz, és ez hatással lehetett az előremenetelére is. Magához vett hát egy rabszolgalányt, s e lány, Mekaré, gyakran töltötte házunkban az éjszakát. Hanubár egészen megkedvelte, s ha már elviselhetetlenül gyötri a vágy, vele tölti a kedvét. Én azonban azt gyanítom, Mekaré nem egyszerű rabszolga, és majdnem biztos vagyok benne, hogy tud olvasni, bár gondosan titkolja. Megpróbálok utánajárni, jelenthet-e ez veszélyt a gazdámra… de csitt, valaki közeleg… megint itt van ez a durva, pallérozatlan orklény, aki tegnap érkezett, és teljesen felforgatta nyugalmas életünket, feldúlta éléskamránkat, és akivel szemben még oly nyugodt gazdám is elveszítette türelmét, olyannyira, hogy a nyílt utcán korbácsolta meg. Amióta itt alszik, már a pihentető alvás is megtagadtatott tőlem, olyannyira hangosan horkol álmában. Már itt is van, le kell tegyem hát a tollat, hogy megint enni kell adjak ennek a követelőző és telhetetlen bendőjű szörnynek, gazdám parancsa szerint…
Apja, Szekhmet Hunefer, a Kereskedők Kasztjába tartozott, legfőképpen pedig rabszolgák adás-vételét intézte, így hát nem adhat álmélkodásra okot, ha a gyermek Hanubár első játékszere a hosszú vízilóbőr ostor volt, melynek használatát későbben figyelemre méltó módon kitanulta. Gyorsan röpültek az évek az atyai házban, ám nyolc esztendő elteltével a Fáraó papjai eljöttek, s magukkal vitték a fiút a Templomnegyed homokkő falai mögé, hogy tovább táplálhassák a lángot, melyet Amon rejtett a gyermek kebelébe születésekor. E láng választotta ki Hanubárt, hogy immáron a Papok Kasztjának tagjaként a hatalmas és bölcs Fáraó és papjai útmutatását követve majdan felvirágoztathassa Főnix városállamát az Amontól kapott hatalmat fegyverként forgatva.
Kenefer, aki feladatul kapta az ifjú elméjének pallérozását, először megtanított neki mindent, amit a világ rendjéről tudni kell, a Fáraó és Főnix születését és történetét, a Kasztok szükségszerű létrejöttét, és a Papok Kasztjának felépítését és feladatát, majd elérkezett az idő, hogy fellebbenjenek a fátylak a mágia titkairól is. Az öreg kíméletlen tanító volt, aki úgy vélte, a test fájdalma megedzi a lelket, és a hegek örök emlékeztetői a hibáknak, melyeket így nem fognak többé elkövetni. Fájdalmas leckék voltak ezek, melyeket csak az enyhített, hogy Kenefer másik két tanítványa, a karcsú Szebtitisz, és a hirtelen haragú Ramesszu megosztotta vele szenvedéseit. Szebtitisz, lévén a kevés számú női pap közé tartozott, mindig magáénak tudhatta ellenkező nemű társai osztatlan figyelmét, és ezt maradéktalanul ki is használta, ösztönös tehetségét és szépségét láthatatlan, ám acélos hálóvá kovácsolva. Sokan megégtek a lángjánál, s ez vezetett Ramesszu és Hanubár egymás ellen fordulásához is: elveszítve józan mérlegelőképességüket, a mágia hatalmát használva akarták eldönteni kinek az akarata és vágya az erősebb. Az összecsapásból Hanubár került ki győztesen: Ramesszu bal arca borzalmasan összeégett, s a roncsolt húsból vakon meredt ki tejfehér bal szeme. A büntetés kegyetlen volt, a győztes fél közel egy holdhónapig szenvedett Kenefer egyre újabb és ördögibb testi és lelki kínzásaitól, Ramesszu számára pedig más tanítót jelöltek ki, hogy folytathassa tanulmányait. Szebtitisz felelősségre vonása fel sem merült, eddigre a vén Kenefer teljesen a gyönyörű papnő hatalmába került. Az öreg tanító egyre több és több időt töltött a lány tanításával, míg Hanubárnak, aki miatt mestere tekintélye is megtépázódott, csak a tudás morzsái jutottak.
A tanulás évei végetértek, az ifjút az Eretnekek Ostorának tagjává avatták, és ő lett azok egyike, akik a rabszolgák vásárlását, betanításukat, és elhelyezésüket felügyelte. Ez kiváló lehetőséget adott arra, hogy a ritkán Főnixben rabszolgákat eladni kívánó barbár karavánok tagjaival elbeszélgethessen, könyveket, tekercseket szerezhessen, melyek az idegenek „kultúrájának” megértéséhez elengedhetetlenül szükségesnek talált. Ekkor kerültem én is gazdám szolgálatába, Zemti, az értéktelen rabszolga, akit Hanubár legjobb barátja, a sánta Nebhotep, Főnix könyvtárának legöregebb hivatalnoka, akivel osztották az írott szó szeretetét, ajándékul adott. Így tehettem hát szert az írás-olvasás tudományára, mert Nebhotep nem tűrte maga mellett az ostoba és műveletlen rabszolgákat.
Új gazdám gondosan és jólelkűen bánik velem, szerinte a jól tartott rabszolga meghálálja a gondoskodást, és hűségesebb, mint az, akit a korbács fogával okítanak. Bizonyára igaza van, a rabszolgának az a dolga, hogy gazdája kegyét keresse, nem is hiszem, hogy lenne valaki, aki ezt másképp gondolná.
Szekhmet Hanubár magas, inas, megnyerő kiállású személy, feje szertartásosan kopaszra van borotválva, azonban ha nem is lenne, rövid időn belül elveszítené fekete haját, hiszen, habár még fiatal, rohamosan kopaszodni kezdett. Előreugró kampós orra határozott személyiséget sugall, szeme szürke, bőre olajbarna, akárcsak az Örökfolyó gyermekei legtöbbjének. Következő áradásra betölti harmadik évtizedét, egészsége pedig szerencsére jól szolgálja.
Rendszerint fehér vászon papi köntösét viseli, övén ott függ elmaradhatatlan vízilóbőr ostora karikába tekerve, balján pedig egy hosszú, hajlított pengéjű bronztőr van övébe tűzve. Gyakran a kíséretében található egy jókora, meglepően okos keselyű, Szetep, aki ideje nagyrészét házunk lapos tetején tölti.
De folytatnám is történetem, hiszen nem a külső a fontos, hanem a belső, s a körülmények, melyek azt formálják:
Hanubár gyakran adta át magát az olvasás és a verselés élvezetének, azonban boldogságát beárnyékolta, hogy mestere, Kenefer, oly szűkmarkúan bánt a mágikus tudással, hiába volt olyan ifjonti elméje, akár a kiszáradt tengeri szivacs, mely lankadatlan nyeli el a reá öntött vizet. Ekkor kereste fel őt egy rabszolga, s vezette el ahhoz, aki megnyitotta előtte a Tudás kapuit. Ez a rejtélyes személy magas pozíciót tölthet be valamelyik befolyásos Bizottságban, és minden bizonnyal elképzelhetetlen mágikus hatalommal bír, hiszen Hanubár ígéretet és bizonyítékot kapott, hogy képzése folytatódhat, és olyan Igéket ismerhet meg, melyekre sohasem tehetne szert Kenefer alatt folytatott gyűlöletes tanulmányai alatt.
De jaj, hiába a hűs kristályvíz az elmének, ha a szív sebe be nem záródhat! Hanubár sóvárgása Szebtitisz után nem csökkent az évek múlásával, sőt, inkább csak fokozódott, elmondhatatlan kínokat okozva neki ezzel. Az ambíciózus és ravasz szépség egyre feljebb és feljebb küzdötte magát a papi ranglétrán, és mostanra már a Törvény Forrásának egyikévé vált. Hanubár a munkába temetkezéssel próbált elfeledkezni a vágyódásáról, azonban ez csak pletykákat szült: azt rebesgették, hogy jobban vonzódik a férfiakhoz, mint a nőkhöz, és ez hatással lehetett az előremenetelére is. Magához vett hát egy rabszolgalányt, s e lány, Mekaré, gyakran töltötte házunkban az éjszakát. Hanubár egészen megkedvelte, s ha már elviselhetetlenül gyötri a vágy, vele tölti a kedvét. Én azonban azt gyanítom, Mekaré nem egyszerű rabszolga, és majdnem biztos vagyok benne, hogy tud olvasni, bár gondosan titkolja. Megpróbálok utánajárni, jelenthet-e ez veszélyt a gazdámra… de csitt, valaki közeleg… megint itt van ez a durva, pallérozatlan orklény, aki tegnap érkezett, és teljesen felforgatta nyugalmas életünket, feldúlta éléskamránkat, és akivel szemben még oly nyugodt gazdám is elveszítette türelmét, olyannyira, hogy a nyílt utcán korbácsolta meg. Amióta itt alszik, már a pihentető alvás is megtagadtatott tőlem, olyannyira hangosan horkol álmában. Már itt is van, le kell tegyem hát a tollat, hogy megint enni kell adjak ennek a követelőző és telhetetlen bendőjű szörnynek, gazdám parancsa szerint…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése