4709. Erastus havának 29. napja Az éjszakai támadás után kicsit nyúzottan ébredtünk. A szellemek érintése kiszívja az életkedvet az emberből, így nem voltunk éppen rózsás hangulatban, sem csúcsformában. Rövid megbeszélés és felkészülés után azonban mégis a Fenevad Háza felé vettük az irányt. Mikor odaértünk, a környék elhagyatott volt, kivéve a gnoll sátrak vázait, amit sokszáz gnoll hagyott ott. Nem nagyon értettük a dolgot, de azért az elhagyatott részeken át közelebb osontunk a fallal elkerített Fenevad Házához. Amikor belestünk, két dolgot láttunk. Az, hogy gargoyle-ok repkednek fenn, nem volt meglepetés. Viszont az, hogy pugwampik ostromolják a háttérből az egyik épületet, megdöbbentett bennünket. Az ostromot pár gnoll irányította a háttérből, és egy-két gargoyle is segítette. A pugwampik nem tudták betörni a kaput, bentről viszont lövedékek záporoztak kifelé. Természetesen eredménytelenül, ami nem meglepő, tekintetbe véve a pugwampik balszerencsét okozó auráját. Valami villám is csapkodott kinn, ami hasonlított Akdan villámaihoz, így azt gondoltuk, van benn egy druida. Mivel semmiféle információval nem rendelkeztünk, ezért nem tudtuk mire vélni az egészet, így megvártuk, amíg az ostromnak úgy negyed óra alatt vége szakad, és a pugwampik elvonultak egy oldalsó épületbe.
Miután kiürült az udvar, Ylkor belopakodott körülnézni. Az egyik oldalsó épületben akkora kígyót talált, hogy a feje egyedül nagyobb volt, mint a kis halfling teljes méretében. Végül hosszas tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy behatolunk a legnagyobb, középső épületbe, ahová az ostromot irányító gnollok is mentek. Valószínűleg itt lesz a vezér is. A lépcső és a bejárat természetesen erősen alá volt csapdázva. A lépcsőnél még résen voltunk, és időben észrevettük őket, de az ajtónál már nem voltam elég figyelmes, így egy kard majdnem ketté is szelt. Gondolom a csapda következtében a benti őrök meghallották, hogy jövünk, és mire kinyitottuk az ajtót, már hatan vártak ránk. Képzett csapatunknak nem voltak ellenfelek, bár valami bűzbombát használtak megint, ami rövid időre kivont a csatából. Sajnos a hely szűke miatt kettő el tudott szaladni, és kinyitott valami nagy ajtót, amin egy hatalmas skorpió jött ki. Már éppen készültem kettévágni egy hatalmas ütéssel, amikor Akdan ciripelt valamit neki, és ettől békésen visszamászott a helyére. Kikerültük a skorpió fészkét, és körül néztünk a körfolyosón. Ahogy ott kerestük a tovább vezető utat, Akdan egy gyíkforma lényt vett észre a bejáratnál. Ylkor rám olvasott valami bűbájt egy tekercsről, így tudtam vele beszélni. Kiderült, hogy az ostromlott részben trogloditák laknak, és mivel mi megtámadtuk a gnollokat, ezért a vezérük beszélni kíván velünk. Át is mentünk hozzájuk. Hát a vezérük pont annyira tűnt „szimpatikusnak” és „okosnak”, mint a küldöttje, vagyis semennyire. Azért kaptunk tőle némi információt. Kiderült, hogy miután ideérkeztek, a király összebarátkozott a gnoll fősámánnal, azonban valami történt, és valaki szerinte felvette a sámán kinézetét. (Talán az lehetett, aki Sarenrae papként jelentkezett nálunk, majd elvitte az aranea barlangból az ereklyét?) Azóta a gnollok ellenségeik lettek, és állandóan ostromolják őket. Kaptunk egy leírást a középső épületről, valamint „felbéreltek” minket, hogy pusztítsuk el a gnollokat. Persze nem sokat kellett bíztatnia minket, hiszen úgyis ezért jöttünk, de ezért a bérmunkáért járó fizetséget elfogadtuk három varázstárgy formájában.
Ezután visszamentünk a központi épületbe, és lementünk egy lépcsőn, amerre a troglodita főnök szerint a gnollok vezetői vanank. Itt két óriási gnoll, két fegyveres harcos, és két gnoll sámán várt ránk. Illetve nem várt, amin meg is lepődtem, mert azt gondoltam, hogy a két elmenekült őr riasztotta őket. Mindesetre gyorsan felhörpintettem egy Növés Italát, és már rájuk is rontottunk. Gyorsan végeztünk ezekkel is, bár az egyik sámán idézett valami sokszájú, félelmetes szörnyet, ami okozott némi bonyodalmat. Végül az egyik gnoll harcos lemenekült egy lépcsőn. Habozás nélkül követtük őt, és ezúttal nem csalódtam, mivel a helyi gnollok színe-virága várt minket. Egy órási gnoll harcos, négy sámánnal körülvéve, valamint 8 jól felszerelt gnoll harcos. Ami aggasztó volt, hogy minden gnoll kezében volt egy olyan urna, amiből a szellemek jönnek elő. Össze is törték őket egyből. Szerencsére Akdan tüskefala feltartotta a gnollokat addig, amíg a szellemekkel nagyjából végeztünk. A sámánok ismét idéztek olyan sok szájú csúnyaságot, azonban még így is jól álltunk a csatában. Sokat segített Ylkor mágikus vértezet varázslata, ami védett némileg a szellemektől, az Erő itala, amit a csata előtt megittam, a Gyorsítás varázslat, amit Ylkor olvasott fel egy varázstekercsről, és azok a viléámsugarak, amiket Ylkor a trogloditákból kapott varázspálcából lődözött. Azonban a sámánok ekkor valami vakító varázslatot szórtak ki, amitől megvakultam én is és Ylkor is. Még vakon is elég jól csépeltem az ellent, de az ütések elől nem tudtam kitérni, így a földre hanyatlottam. Mivel ekkor még elég sok ellenfél maradt, nyilván vesztésre álltunk. Utolsó gondolatom még az volt, hogy bár dicső halál, de sajnos elbuktunk, és Kelmarane el fog pusztulni. A következő emlékem az, hogy valaki gyógyított rajtam, és néma csend vesz körül. Aztán egy ismeretlen alak mond valamit Ylkornak, aki válaszol, majd ismét mindent betöltött a csata zaja. Nem sokára a látásom is visszatért, köszönhetően Ylkornak. Csak azt nem értem, ha el tudta mulasztani a vakságot, miért nem tette előbb.
Azonban ezen igazából nem volt időm gondolkodni, mert még tombolt a csata. Kettőzött erővel vetettem magam a küzdelembe, és rövid úton véget vetettem a csatának. Lekaszaboltam az ellent, mint az arató munkás az érett búzát. Páran megpróbáltak elmenekülni, de a varázslatos Forgószél elől nem volt menekvés ezen a napon. Már éppen kezdtük volna ünnepelni a győzelmet, amikor a terem végében levő kútból egy félelmetes szörny tört elő. Csápos, hatalmas ellenfél volt, talán az lehetett, akit Toten-katnak, a mélyben lakozónak, Rovagug küldöttének említettek korábban. Mielőtt elértem volna a fegyveremmel, rám vetette magát. Meglepett, hogy milyen messzire elér, így az első csapása telibe talált. Minden bizonnyal ketté is szelt volna, vagy legalábbis a földre küldött volna, de ekkor egy vakítóan fehér pajzs villant fel körülöttem, és a csapás ártalmatlanul lepattant rólam. A pajzs egy pillanatra egyértelműen Iomedae szimbólumot mutatott. Istenem velem van – gondoltam. – Támogatja hősies harcomat, és Kelmarane megóvása érdekében tett erőfeszítésünket. Eme gondolatok, és az isteni csoda felett érzett örömöm olyannyira feltüzeltek, hogy egy hatalmas csapással félig kettészeltem az óriási bestiát, majd egy második csapással ki is végeztem. Sikerünk felhőtlen volt, mivel azonban a Fenevad Házának még jelentős részét nem jártuk be, ezért nem örömködhettünk túl sokáig. Ylkor elmondta, hogy egy ismeretlen alak mentett meg minket a csata közepén. Ő gyógyított meg, és ő adta azt a tekercset, amivel a vakságunkat elmulasztotta. Rövid megbeszélés után folytattuk az épület felderítését, de erről majd legközelebb írok.
Miután kiürült az udvar, Ylkor belopakodott körülnézni. Az egyik oldalsó épületben akkora kígyót talált, hogy a feje egyedül nagyobb volt, mint a kis halfling teljes méretében. Végül hosszas tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy behatolunk a legnagyobb, középső épületbe, ahová az ostromot irányító gnollok is mentek. Valószínűleg itt lesz a vezér is. A lépcső és a bejárat természetesen erősen alá volt csapdázva. A lépcsőnél még résen voltunk, és időben észrevettük őket, de az ajtónál már nem voltam elég figyelmes, így egy kard majdnem ketté is szelt. Gondolom a csapda következtében a benti őrök meghallották, hogy jövünk, és mire kinyitottuk az ajtót, már hatan vártak ránk. Képzett csapatunknak nem voltak ellenfelek, bár valami bűzbombát használtak megint, ami rövid időre kivont a csatából. Sajnos a hely szűke miatt kettő el tudott szaladni, és kinyitott valami nagy ajtót, amin egy hatalmas skorpió jött ki. Már éppen készültem kettévágni egy hatalmas ütéssel, amikor Akdan ciripelt valamit neki, és ettől békésen visszamászott a helyére. Kikerültük a skorpió fészkét, és körül néztünk a körfolyosón. Ahogy ott kerestük a tovább vezető utat, Akdan egy gyíkforma lényt vett észre a bejáratnál. Ylkor rám olvasott valami bűbájt egy tekercsről, így tudtam vele beszélni. Kiderült, hogy az ostromlott részben trogloditák laknak, és mivel mi megtámadtuk a gnollokat, ezért a vezérük beszélni kíván velünk. Át is mentünk hozzájuk. Hát a vezérük pont annyira tűnt „szimpatikusnak” és „okosnak”, mint a küldöttje, vagyis semennyire. Azért kaptunk tőle némi információt. Kiderült, hogy miután ideérkeztek, a király összebarátkozott a gnoll fősámánnal, azonban valami történt, és valaki szerinte felvette a sámán kinézetét. (Talán az lehetett, aki Sarenrae papként jelentkezett nálunk, majd elvitte az aranea barlangból az ereklyét?) Azóta a gnollok ellenségeik lettek, és állandóan ostromolják őket. Kaptunk egy leírást a középső épületről, valamint „felbéreltek” minket, hogy pusztítsuk el a gnollokat. Persze nem sokat kellett bíztatnia minket, hiszen úgyis ezért jöttünk, de ezért a bérmunkáért járó fizetséget elfogadtuk három varázstárgy formájában.
Ezután visszamentünk a központi épületbe, és lementünk egy lépcsőn, amerre a troglodita főnök szerint a gnollok vezetői vanank. Itt két óriási gnoll, két fegyveres harcos, és két gnoll sámán várt ránk. Illetve nem várt, amin meg is lepődtem, mert azt gondoltam, hogy a két elmenekült őr riasztotta őket. Mindesetre gyorsan felhörpintettem egy Növés Italát, és már rájuk is rontottunk. Gyorsan végeztünk ezekkel is, bár az egyik sámán idézett valami sokszájú, félelmetes szörnyet, ami okozott némi bonyodalmat. Végül az egyik gnoll harcos lemenekült egy lépcsőn. Habozás nélkül követtük őt, és ezúttal nem csalódtam, mivel a helyi gnollok színe-virága várt minket. Egy órási gnoll harcos, négy sámánnal körülvéve, valamint 8 jól felszerelt gnoll harcos. Ami aggasztó volt, hogy minden gnoll kezében volt egy olyan urna, amiből a szellemek jönnek elő. Össze is törték őket egyből. Szerencsére Akdan tüskefala feltartotta a gnollokat addig, amíg a szellemekkel nagyjából végeztünk. A sámánok ismét idéztek olyan sok szájú csúnyaságot, azonban még így is jól álltunk a csatában. Sokat segített Ylkor mágikus vértezet varázslata, ami védett némileg a szellemektől, az Erő itala, amit a csata előtt megittam, a Gyorsítás varázslat, amit Ylkor olvasott fel egy varázstekercsről, és azok a viléámsugarak, amiket Ylkor a trogloditákból kapott varázspálcából lődözött. Azonban a sámánok ekkor valami vakító varázslatot szórtak ki, amitől megvakultam én is és Ylkor is. Még vakon is elég jól csépeltem az ellent, de az ütések elől nem tudtam kitérni, így a földre hanyatlottam. Mivel ekkor még elég sok ellenfél maradt, nyilván vesztésre álltunk. Utolsó gondolatom még az volt, hogy bár dicső halál, de sajnos elbuktunk, és Kelmarane el fog pusztulni. A következő emlékem az, hogy valaki gyógyított rajtam, és néma csend vesz körül. Aztán egy ismeretlen alak mond valamit Ylkornak, aki válaszol, majd ismét mindent betöltött a csata zaja. Nem sokára a látásom is visszatért, köszönhetően Ylkornak. Csak azt nem értem, ha el tudta mulasztani a vakságot, miért nem tette előbb.
Azonban ezen igazából nem volt időm gondolkodni, mert még tombolt a csata. Kettőzött erővel vetettem magam a küzdelembe, és rövid úton véget vetettem a csatának. Lekaszaboltam az ellent, mint az arató munkás az érett búzát. Páran megpróbáltak elmenekülni, de a varázslatos Forgószél elől nem volt menekvés ezen a napon. Már éppen kezdtük volna ünnepelni a győzelmet, amikor a terem végében levő kútból egy félelmetes szörny tört elő. Csápos, hatalmas ellenfél volt, talán az lehetett, akit Toten-katnak, a mélyben lakozónak, Rovagug küldöttének említettek korábban. Mielőtt elértem volna a fegyveremmel, rám vetette magát. Meglepett, hogy milyen messzire elér, így az első csapása telibe talált. Minden bizonnyal ketté is szelt volna, vagy legalábbis a földre küldött volna, de ekkor egy vakítóan fehér pajzs villant fel körülöttem, és a csapás ártalmatlanul lepattant rólam. A pajzs egy pillanatra egyértelműen Iomedae szimbólumot mutatott. Istenem velem van – gondoltam. – Támogatja hősies harcomat, és Kelmarane megóvása érdekében tett erőfeszítésünket. Eme gondolatok, és az isteni csoda felett érzett örömöm olyannyira feltüzeltek, hogy egy hatalmas csapással félig kettészeltem az óriási bestiát, majd egy második csapással ki is végeztem. Sikerünk felhőtlen volt, mivel azonban a Fenevad Házának még jelentős részét nem jártuk be, ezért nem örömködhettünk túl sokáig. Ylkor elmondta, hogy egy ismeretlen alak mentett meg minket a csata közepén. Ő gyógyított meg, és ő adta azt a tekercset, amivel a vakságunkat elmulasztotta. Rövid megbeszélés után folytattuk az épület felderítését, de erről majd legközelebb írok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése